A Balogfalán született Juhász Dósa János, aki a várgedei alapiskola és füleki gimnázium egykori növendéke, majd a budapesti ELTE magyar szak – színháztörténet hallgatója, s eközben a Balassi Bálint Intézet kulturális munkatársa és az intézet mellett működő Wataridori színkör alapító tagja volt, 1998-ban tért vissza Felvidékre. Először a Rimaszombati Speciális Alapiskolában tanított, majd a Tompa Mihály Országos Vers- és Prózamondó verseny főszervezője volt.

Jánost a versmondó versenyeken és az amatőr színházi mozgalmunkban való tevékenykedése kapcsán ismertem meg a múlt század utolsó évtizedében, amikor még a Pódium polgári társulás elnöke voltam. 2000-től két évig a Csemadok Rimaszombati Területi Választmányának titkári posztját is betöltötte. 2004-től 2006-ig a Vasárnap című hetilap felelős szerkesztője, valamint egyik alapítója a Gömörország és a Szőrös kő folyóiratoknak. 2007 és 2012 között a Gömöri Hírlap főszerkesztője, jelenleg pedig a Szabad Újság, a Kassai Figyelő, valamint az Új Szó kulturális és sportrovatának külső munkatársa.

1999 óta szakmai munkatársa a Szepsiben és Buzitán megrendezésre kerülő Egressy Béni Országos Színjátszó Fesztiválnak, 2005-től a Rimaszécsen megrendezésre kerülő Nyújts kezet! Országos Roma Szavalóversenynek.

Ha valaki az Egressy Béni-színházi díj kuratóriumának küldetését keresi, akkor elég csak rápillantani az eddig díjazottak impozáns névsorára, vagy elegendő a ma elismerésben részesülő Juhász Dósa János és az amatőr színjátszó mozgalom közös nevezőjét keresni.

Valamennyien, akik a színjátszással töltjük szabadidőnket, láncszemek, hidak, összekötő kapcsok vagyunk, két – az időben ugyan távoli, de világképben, elkötelezettségben, reményeim szerint nagyon közeli nemzedék között.

A régmúltban még élt a vándorszínészek küldetésének példája, amit ma mindannyian életben tartunk, kiegészítünk, és évről évre továbbadunk egy fiatalabb korosztálynak. Teszünk róla, hogy tudatosítsuk bennük, valójában milyen gazdag örökség birtokosai. Mert akit egyszer megsuhint a színjátszás szele, az örömmel igyekszik saját életét is ehhez igazítani.

Miért is tesszük ezt? Azért, amiért a szántóvető akkor is elveti a magot, ha rossz az idő, ha ellenség közelít, ha nem tudja, ki fog aratni. Mert vetni muszáj, ez az élet és megmaradás parancsa. Van egy közös kincsünk, s ez az anyanyelvünk, a magyar nyelv. Ezen álmodunk, szitkozódunk, imádkozunk és ezen a nyelven játszunk is. Ezt soha senki nem veheti el tőlünk, ezt csak mi magunk veszíthetjük el akkor, ha nem tanítjuk meg magyarul gyermekeinket, unokáinkat, hogy fennmaradjon a magyar nemzet.

De nemcsak mi élünk a nemzetben, hanem a nemzet is él bennünk, mert hiába szabdalják szét határokkal, szögesdróttal, aknazárakkal embercsoportok közösségeit, ha azok szívükben továbbra is összetartozónak érzik magukat.

Azt persze, hogy hogyan kell magyarnak lenni, ne az anyaországi magyarok mondják meg nekünk! De azt, hogy hogyan tudjon ki-ki magyarnak megmaradni, azt a magyarországi magyaroknak kötelességük segíteni, jó szóval, szép példával, vonzó élettel.

 Ezért aztán legyen bár az ember versmondó, színész, énekes, kisebbségi színházépítő, fesztiválszervező, hírportál kezelő, pedagógus vagy szerkesztő, mindannyian részesei vagyunk annak a nagy összefogásnak, amit az Egressy Béni-díj üzenete is képvisel. Nem véletlen, hogy Jánosunk kiemelkedő színházi és kultúra-szervező munkájáért az idén Egressy Béni-díjban részesül.

Laudációm végén őt kívánom idézni: „Nem hagyhatom cserben a felvidéki magyarságot, ahogy teszik ezt ma szemrebbenés nélkül fiatalabb kortársaim.”

         Kedves János, gratulálok a megérdemelt díjhoz!  

Havasi Péter

a Kassai Figyelő főszerkesztője, újságíró, rádióriporter