A fesztivál fődíját a füleki Apropó Kisszínpad kapta, akik szintet léptek A nagy füzettel. A rájuk eddig jellemző fergeteges diákhumor helyett ezúttal komoly alapanyagot választottak, Kristóf Ágota regénye ugyanis a második világháború idején játszódik, és a emberben megbúvó, a túlélés érdekében felszabadított, már-már beteges viselkedési formákat, állati ösztönöket mutatja meg. Azt, hogy mit művel a háború a lélekkel, hogyan válnak az eleinte felfoghatatlan tettek az élet természetes velejáróivá. A csoport vezetője, Szvorák Zsuzsa több darabot is felkínált a csapatnak, a diákok maguk választották ezt a kegyetlen művet, és jól tették, hiszen az Apropó történetének egyik legerősebb előadása született belőle, megkettőzött főszereplőkkel, kartondobozokból felépített világgal, látványos tömegmozgatással, megannyi briliáns, apró ötlet fegyelmezett, pontos kivitelezésével. Az is érződött, hogy tizedszer játszották ezt az előadást – profi kőszínházaink 15-17-es szériáira gondolva már ezért is jár nekik a kalapemelés.

Ráadásul Fülek egy színjátszó-kánaán, hiszen ott működik a Zsákszínház is, immár 38 éve. A csapat idén először próbálkozott Csehov-darabbal. A dicséretes bátorságnak meg is lett a jutalma: Mázik István a legjobb rendezés díját vehette át a Medve című egyfelvonásos színpadra állításáért. Ez a darab remek „tananyag” a férfi-nő kapcsolatok elemzésére, és színészvezetés szempontjából sem könnyű. Egy begubózó özvegy vedlik át fokozatosan tüzes szukává a néhai férje hitelezőjével vívott szópárbaj során, aki nem hajlandó elhagyni a házat, amíg a szépasszony nem fizet. Csehovnak jó karaktereket és valós élethelyzeteket köszönhetünk, nem véletlenül játsszák annyi ma is rengeteg helyen. A csehovi humort azonban nem könnyű megjelentetni, profiknak sem mindig sikerül.

A fesztivál egyik nívódíját a dunaszerdahelyi Novus Ortus Diákszínpad kapta. Ezt a 14 fős szereplőgárdáját összetartani már önmagában művészet, hiszen összesen nyolc iskolából járnak a próbákra. Ők maguk közösségépítő bázisként élik meg Takács Tímea tanárnő csoportját, aki elemez, boncolgat és új felfedezésekre sarkallja a tiniket. Köszönet neki ezért, hiszen a mai tizenévesek ugyanúgy el vannak veszve a világban, mint Frank Wedekind: A tavasz ébredése című, 1891-es keltezésű „gyermektragédiájának” szereplői. Maguk a zsűritagok (Regős János színész, rendező, Körömi Gábor rendező, drámapedagógus és Havasi Péter újságíró) sem értettek egyet abban, hogy vajon poros-e ez a darab, vagy ma is érvényes. Hogy változatlanul válságban van-e a szülő-gyermek viszony, és hogy a nemi felvilágosítás a szülők dolga-e, vagy úgyis minden kamasz a neten találja meg azt, amire kíváncsi. A dunaszerdahelyiek kiragadott etüdöket mutattak ebből az elgondolkodtató darabból, és bár tömegjeleneteik nem voltak olyan jók, mint a fülekieké, a párbeszédek természetesebben hangzottak.

A másik nívódíjat a királyhelmeci Bodrogközi Színjátszóknak ítélte a zsűri Békés Pál: A női partőrség szeme láttára című vígjátékáért, Illésné Popália Irén rendezésében, aki az értékelő beszélgetésen még kételkedett benne, hogy helye volt ezen a fesztiválon egy teljesen hagyományos eszközökkel színpadra vitt kétfelvonásosnak. Nos, bebizonyosodott, hogy igen, ráadásul a legjobb női és a legjobb férfi alakítás díját is a csoport tagjai kapták. Nem könnyű két órán keresztül kiegyensúlyozott, egyenletes teljesítményt nyújtani egy olyan darabban, amely nem helyzetkomikumra épül, hanem főleg szóviccekre.

Azon szerencsések közé tartozom, akik láthatták 2001-ben ezen a fesztiválon a Snyír Mária vezette Csécsi Éneklő és Hagyományőrző Csoport saját művét, a fergeteges Vidám siratót. Igazi naiv színház, a szó legnemesebb értelmében, élettel teli dialógusokkal, természetes hangsúlyokkal, gyilkos humorral. A „falu kakasának” ravatalánál gyűlnek össze a megboldogult nőismerősei, ki-ki a maga szemszögéből méltatva az elhunytat. És bizony, amikor sírva nevetünk a halálon, egy kicsit megpróbáljuk legyőzni. Arra is emlékszem, hogy anno sokkal többen voltak a színpadon. A lemorzsolódók helyére nem jönnek újak, az átlag életkor egyre magasabb, az eredeti szereplők közül már csak hárman játszanak a jelenetben. Csécsen ráadásul nincs magyar iskola, ami komoly hátrány, egyre tapinthatóbb negatív hatással.

A Nánai Színjátszó Csoport legalább tizennégyszer szerepelt már ezen a fesztiválon, mindig emlékezeteset nyújtva. Külön öröm számomra, hogy végre hazai magyar berkekben is felfedezték a cseh Svěrák-Smoljak alkotópáros bölcs, lassan hömpölygő, szépen építkező humorát. A nánaiak már harmadszor érkeztek cseh gyöngyszemmel, ezúttal A látnokkal. Itt is a szerepel a halál, úgy feni a kaszáját, hogy a hideg futkos a hátunkon, és sietnie kell, mert a szomszéd faluban kocsmai verekedés volt, egy férfi már fél órája szaladgál késsel a hátában. A helyi látnoknak azonban még van egy kis dolga, mielőtt ráérne meghalni…

Juhász Katalin, Új Szó, 2017. november 12. vasárnap