| Visszhang : 092 - XVI. Egressy Béni Országos Színjátszó Fesztivál (2014/11) |
092 - XVI. Egressy Béni Országos Színjátszó Fesztivál (2014/11)
XVI. Egressy Béni Országos Színjátszó Fesztivál
A Csemadok Országos Tanácsa és Kassa-környéke Területi választmánya 16. alkalommal rendezte meg Szepsiben és Buzitán az Egressy Béni Országos Színjátszó Fesztivált. Regős János zsűritag beszámolója.
Ez a találkozó emlékeimben úgy él, mint ahol elsősorban a helyi közösségek szórakoztatására, épülésére szánt előadások, műsorok mutatkoznak be hagyományos színházi stílusban.
Nos, ami a helyi kötődést illeti, ez most sem volt másképp, de a megjelenő színpadi műfajokat és stílusvilágot tekintve meglepően sok előadásban éreztem a kísérletező kedv jelenlétét. Volt itt kortárs polgári darab, amerikai pszichothriller, Goldoni-komédia, szlovák kortárs darab, köztük talán csak egy, a NEFISZ pajzán népi komédiája, a Lopótök, avagy a Mari nem olyan (rendezte: Csorba István és Csorba Nóra, a Fesztivál nívódíja a népi hagyományok őrzéséért és közvetítéséért) talált be pontosan a fesztivál hagyományos profiljába. Igaz, műsorlapjuk szerint szerző jegyzi a szöveget (Kéri Ferenc), de nem ettől kap életre a nemesócsaiak játéka. Szerelmi bújócskázás zajlik itt a gazda szőlőjében Mari, Pista, Jóska, Sanyi, Julcsa, Mama, Tibi kergetik egymást szerelmi féltékenységtől, buja gerjedelemtől, vagy egyszerűen csak pletykaéhségtől hajtva. Időnként (rosszkor) egymásba botlanak, ekkor kitör a balhé. Szóval egy szerelem és bujaság hizlalta lavina görgeti előre itt az eseményeket és szüli a bonyodalmakat a játszók részéről maximális odaadással és sodró lendülettel. Igaz, maga az előadás inkább csak a címben is jelzett „pajzánság” hőfokáig hevíti fel a szerelmi lázat, kicsit mórikálós marad az egész. Talán a színjátszóak fiatalsága is közrejátszik ebben.
E szemle írójának, aki egyben zsűrorként is résztvevője volt e nemes versengésnek, persze, kifejezetten jól esett e műfaji sokszínűség. Az úgynevezett „verseny” előadásokból az átlagosnál kevesebb volt az idén, szám szerint 9 (ez szám a múltban inkább 15 körüli volt), amit aggasztónak is lehetne mondani, ha nem lenne kedvező annak, aki tiszte szerint mindent meg kell, hogy nézzen.
Ami inkább elgondolkoztató, az az, hogy valahogy kevés volt a néző. A helyiek - talán a különféle környék- és helybéli események egymásra torlódása miatt is (futballmeccs, Dr. Papp Lajos szívsebész előadása a katolikus templomban, készülődés a kolbásztöltő versenyre, stb.) – alig jöttek előadást nézni, és valahogy a társulatok sem érkeztek meg sokkal előbb, mint ahogy az előadásuk kezdődött. A szervezők – akik egyébként most is a helyzet magaslatán álltak, és kitűnő munkát végeztek! – elmondása szerint, az is kedvezőtlenül hatott, hogy az egyébként december eleji időpontot, a választások és más események miatt, előre kellett hozniuk november elejére, és a decemberre időzítő csoportok nem, vagy még nem teljesen készültek el az előadásaikkal (sok csapat Szepsire időzíti a bemutatóját).
Akármi is jött közbe, a bemutatott produkciók színvonalasak voltak, sok közülük valódi kísérlet számba ment, és problémáival együtt is tanulságos és fontos állomás volt az új utakat kereső csapatok számára. Az előadások közötti szünetekben, vagy a késő esti órákban zajló szakmai beszélgetések, értékelések talán éppen e kockázatot vállaló, új utakat kereső csoportoknak tudtak a legtöbb segítséget adni.De lépjünk közelebb a társulatokhoz, nézzük meg, ki merre tart, és meddig jutott a maga választotta úton!
Az első estén bemutatkozó királyhelmeci Bodrogközi Színjátszók rendszeres szereplői a fesztiválnak, és csaknem mindig a legjobbak között emlegetik őket. Többnyire kortárs magyar darabokat láttam tőlük eddig, pl. Tasnádi Finito-ját, Schwajda-darabokat – mindegyikben jelen volt a tragikum szakadéka szélén egyensúlyozó szatíra. Most egy fél-klasszikus, családi pszichodrámával debütáltak, Jean Cocteau Rettenetes szülők-jével (rendezte: Illésné Popália Irén, a Fesztivál Nívódíja). A dráma alaphelyzete modellszerű, úgy is mondhatnám, egy esettanulmánnyal állunk szemben, ami mint színpadi mű, kissé sablonos (fiába szerelmes, idegbeteg anya, freudi komplexus-hálóban vergődő hősök – nem részletezném).
A társulat dicséretre méltóan küzd meg a feladattal, többnyire hiteles színészi alakításokat látunk, különösen a nagynénit, Leonie-t alakító Rigó Katalin érzi pontosan, hogy kik között is kell eljátszani az ítéletmondó szerepét ebben a – ahogy ő mondja - családi „cirkuszkocsiban”. Az emberi pszicho-mátrix másik szögletében vergődő, fiához szinte pszichopataként ragaszkodó Yvonne-t Eperjessy Mária alakítja mély átéléssel és hitelesen, olyannyira, hogy darab végi öngyilkosságáról a néző egy pillanatig nem is tudja eldönteni, hogy amit lát, az egy a többieknek szóló teátrális gesztus, vagy valódi halál. A mára kissé túlmagyarázósnak és nehézkesnek tűnő szövegből nyugodtan húzhattak volna még, hogy több tér maradhasson a színészi játék számára. Mert minden eseményt, szándékot, tettet külön is elemeznek, boncolgatnak, mintha Freud híres-nevezetes díványára feküdne előttünk minden szereplő, ráadásul a szerző a szereplőkkel sokszor előre kibeszélteti a velük kapcsolatos terveit. Így aztán a színpadi hatás egyik legfontosabb eszköze a meglepetésszerűség szenved csorbát.
A pszichothrillernek egy más, hollywoodiasra hangolt, hátborzongatós, ijesztgetős formáját képviselte a füleki Zsákszínház regény- és filmadaptációja, a Tortúra (rendezte: Dr. Mázik István – különdíj a drámai színházi kísérletért), melyet a fesztivál buzitai zárónapján láttunk. Nos, kísérletnek tényleg kíséret volt, igaz felemásra sikeredett. A történet – ahogy ez a horrorfilmekben szokásos – kissé mesterkélt, jobban mondva, hatásvadász, amit a színjátszók megpróbáltak játékukban is érvényre juttatni.
Csakhogy ez a film sajátos eszköztárának hiányában (vágás, plánok, zörejek, stb.) sokszor csak külsőségekben sikerült: hirtelen váltakozó, démonikus gyűlölet- vagy szeretet áriák, fizikai szenvedés, kínzóeszközök használata, gonoszkodás, eltorzult arckifejezés, rángatózás, grimaszok, stb. Ez néha a nevetségesség határára sodorta az egyébként jó szándékú és hiteles alakításokra törekvő színészeket. Az előadás eleje a filmes vágások miatt elaprózódik. Ez nagyon megnehezíti a színészek dolgát, hogy valódi folyamatokat tudjanak prezentálni. Ráadásul a világítás, meg a tér színvilága sem segíti őket ebben. Valahogy minden nagyon nyomasztó, fáradt-barna tónusú itt. Pedig maga tér elrendezés ötletes, jól tagolt, benne Annie fülledt, dermesztő titkokkal terhes magán cellájával, a ház külső terével, ahonnan behallatszik az őt szinte az orgazmusig hevítő, kedvenc disznajának visítása, a „betegszoba” Paul Sheldron kínzópadjával, az ággyal.
A legnagyobb probléma – és ez inkább a választott műből fakadó -, hogy már az első pillanatban minden kiderül a két szereplőről, tehát nincs igazi titka az előadásnak. Nem is értjük, hogy a végkifejletre mért kell ilyen sokáig várnunk (a nő halálos szorítással végleg magához akarja láncolni beteges rajongással kisajátított író-kedvencét, aki ezt felismerve végezni fog vele). Számos érthetetlen, vagy feleslegesen eltúlzott, máskor meg elnagyolt hatáselem is bekerült az előadásba. Ezekkel nehezen tud mit kezdeni a néző. Annie túl sokat cipekedik, kezében felejti, rázza a vizelő kacsát, feleslegesen kiviszi az infúziós állványt (miért és hova?), úgy vált rajongásból gyűlöletbe meg vissza, mintha egy kapcsolót kapcsolna ki-be magán, regény kéziratként egy darab A4-es papírlapot éget el ráadásul egy kerti grillrácson, miért őrizgeti otthon a róla szóló kompromittáló újságcikkeket, stb.) A fülekiek előadása minden műfaji, dramaturgiai problémájával együtt is, két nagy formátumú színész jutalomjátéka lett, bátor kísérlet egy nem színházi műfaj színházi birtokba vételére.
De nem csak ők hoztak kísérletinek tekinthető előadást a fesztiválra. Talán a legmerészebb köztük az ugyancsak a füleki Zsákszínház tagjaiból alakult alkalmi társulás, az Édeskettes név alatt szereplő monodráma előadója Gyetvai Viktória volt (Legjobb női alakítás díja). Bár, ez esetben én inkább az Édesegyes névre voksolnék. Mint megtudtuk, eredetileg kétszereplősként készült el ez a kifejezetten erre a fesztiválra szánt produkció. Az Alávalók címmel itt bemutatott változat szövege Eve Eisler Vagina-monológok című vallomás gyűjteményéből állt össze, mely a nemzetközi karrier után, 2001 óta itthon is egyre gyakrabban kerül színpadra, hogy nyálcsordulásig izgassa fel a női intimszféra és szexualitás bio-pszichológiai részleteire fogékony férfinézők érzékeit, és vállaltan feminista attitűdjével erősítse a kevésbé prűd női nézők büszkén és nyíltan vállalt nemi identitását.
Már az is az előadó-rendező bátorságára vall, hogy ezt az egészet épp Szepsibe hozta el, ahol általában legfeljebb egy pajzán népi komédia vagy szerelmi perpatvar játékos-humoros erejéig jelenik meg a szexualitás, lásd az itt látott Nefisz csoport előadását (Lopótök, avagy a Mari nem olyan…), vagy a réteiek Goldoni-előadását, illetve korábbról a nánaiak Egérfogóját. De itt, egy az egyben, a maga pőre valóságában kerül kibeszélésre minden „illő és illetlen” téma. Nos, Gyetvai Viktória többnyire jól kezeli a helyzetet, sikerül a maga személyiségével, színészi tehetségével és játék-intelligenciájával szemlélhetővé tenni és a női létezés narratívájába ágyazni ezt a zavarba ejtően a testiségre fókuszáló szöveget. Természetesen megosztotta a közönséget és a zsűrit is ez az előadás, és valljuk be, jogosan: a teremtett tárgyi környezet, a használt kellékek, és maguk a játék ötletek is hol paravánként, álcahálóként működtek, hol pedig valóban segítettek a szöveg megérzékítésében.
Kísérletnek tekinthető a Rétei Színjátszó Csoport Goldoni-előadása is (a Zsűri különdíja, rendezte:Pomichal Mária), hiszen eddig – ahogy írják – „csak a könnyedebb műfajjal, az esztráddal” próbálkoztak, és a „sikereken felbuzdulva” gondolták úgy, hogy itt az ideje egy „komolyabb” darab bemutatásának. AHazug valóban nagy kihívás, hiszen a saját hazugságaiba gabalyodó, már-már az összeomlás határára sodródó Lelio a hőse, a darab maga pedig méltán tekinthető a későbbi nagy Moliére-komédiák előfutárának is. A feladat, amit a réteiek vállaltak kifejezetten színházi, hiszen ebben a darabban még jelen van a commedia dell’arte minden színházi eleme, igaz a kanavász itt már drámaírói termék színész-mesterekre kalibrálva. A függöny látványos, szépen kivitelezett, Velencét idéző díszletre nyílik (a Zsűri díja a legjobb díszletért), és az indító szerenád is még élő zenei kísérettel szólal meg. Kár, hogy az igen tehetséges énekes-gitáros (Bulavčiak Teodor) a későbbiekben már nem bukkan föl, pedig sok dolga lehetne még itt.
Jó csapatjátékot láttam, de sok ügyetlenkedést is. Ezek egy része a biztonságos szövegtudás számlájára írható, de van még mit dolgozniuk a szituációk és karakterek elemzése terén is. A főszereplőt, Leliot játszó Gyurcsik Róbert nemes küzdelemben lesz egyre hitelesebb alakítója szerepének, az anyját, Pantalonét alakító Farkas Irma (Legjobb alakítás díja) pedig korát meghazudtoló energiákat mozgósítva játssza el érzelmi viharokban bővelkedő szerepét (a darab bizonyos férfi szerepeit, nyilván szereposztási kényszerből, de ügyes áthangolással nők játsszák). A gazdája viselt dolgait hol kifelé kommentáló, hol ügyetlenül utánzó, ambiciózus szolga-Arlechino összetett szerepét jól hozza Horaček Zoltán is, igaz, időnként nehézségei támadnak a sok „félre” szövegének a jelenettől való leválasztásával. Sokat beszélgettem velük, és biztos vagyok abban, hogy jól tették, hogy belevágtak ebbe a Goldoni-darabba, rengeteg tanulsággal, emberi-színjátszói tapasztalattal gazdagodhattak e munka által.
Komédiát hozott Buzitára a nagymegyeri Poloska Színjátszó csoport is. Ivan Holub szlovák szerző a más vígjátékokból is ismerős „álhalott” motívumra, az örökségre ácsingózók leleplezésére építi Temetés című fekete komédiáját. Az előadás alapján úgy éreztem, ez az ötlet – mármint hogy a gazdag Milos bácsi előre befekszik az Amerikából megrendelt Ferrari márkájú luxus koporsójába - bármennyire is szépen kivitelezett és ötletes maga a díszletelem -, nem képes hátára venni az egész előadást.
De ez azért a választott játékstíluson is múlott. Az előadás szereplői mintha nem igazán bíznának saját – egyébként meglévő - tehetségükben. A hiteles jellemábrázolás, a szándékok és helyzetek tisztázása helyett sokszor a túlzások, a karikírozás harsány külsőségeire bízzák magukat, emiatt aztán – legalábbis a buzitai nézőtéren aznap – alig-alig nevettek a nézők. Mindenből valahogy túl sok volt ebben az előadásban, ráadásul számos poén-lehetőség elúszott a ráismétlések miatt (pl. a kísértetnek nézett Milos bácsi keltette riadalom, Ruzsa postás részegsége, a különböző bújócskák a színpadon).
Egy olyan komédiát, ami a megjátszásról, a színlelésről, a képmutatásról szól, amiben minden karakter úgymond „színészkedik”, nem igazán szerencsés olyan útra terelni, amiben a szereplők túlzott nevettetni akarásukkal erre az adott alaprétegre még egy másik hasonlót hordanak föl. Talán ettől az ambíciótól szegényedett el az előadás jellemkomikai rétege.
Két esztrádműsor szerepelt a programban. Fontos, hiánypótló műfaj ez, különösen, ha helybéli amatőrök adják elő, és színvonalasan, kiváltva ezzel a haknibrigádok úgymond profi, de igénytelen kínálatát.Forró Attila „Féktelen komédiásai” Vágkirályfáról most Csillár címmel mutattak be egyveleget abból a műsorból, aminek – különféle egyeztetési okokból – most csak rövidített változatát, igazából keresztmetszetét tudták csak elhozni.
Ez a társulat – nem először látom őket – egyre jobb, egyre összeforrottabb előadásokkal lepi meg Szepsi közönségét, még akkor is, ha ez a mostani szereplés a fenti okok miatt felemásra sikeredett.
Sokat javult a konferanszié szerepében Forró Attila, aki jól választott, és a jeleneteket finoman egymáshoz hangoló viccekkel dúsította az esztrádot. Ami most nem fért bele – a sanzonok és kuplék -, azt ne hiányoljuk, örüljünk a három előadott jelenetnek, melyek közül az első egy kicsit még nehézkesen állt össze, de a második, amelyben a hívatlanul az állásra jelentkező titkárnő egyszer csak átveszi a hatalmat az elképedt cégtulajdonosoktól, már egészen kiváló, a harmadik, a három bérlőnek kiadott lakásról szóló pedig igazi örömjáték lett.
A vezekényi Görbetükör Színjátszó Kör valami egészen különleges műsorral örvendeztetett meg bennünket. Bár a címben „Csakárenyi történetek” szereplő első szó jelentését nem tudtam még megfejteni, de amit láttam, az fergeteges és lenyűgöző volt. Az előadás szerkezetében is összefogott, egymáshoz kapcsolódó, egymásra rímelő, egymásból is építkező jelenetsorokból állt össze, ami külön érdeme a társulatnak és a rendezőknek, Hobot Csabának és Ivány Árpádnak. Mint elmondták a darabokat maguk találják ki, saját szövegeiket használják, a figurák is mintha valami közös bolondozás szülöttei lennének. Egy nagyszerű humorérzékkel megáldott, felszabadult társaság játszik előttünk, akik ugyanakkor mélyen átélik nevetést fakasztó szerepüket, és láthatóan jól érzik magukat a színpadon, s velük együtt mi is a nézőtéren. Tehát nagyon is nekünk játszanak, amit látunk, az előadás, nem pedig valami laza hülyéskedés.
Az előszínpadon kezdik, de csak a bal felén. Ez egy orvosi váróterem. Bejön a falubolondja, Árpika - Ivány Árpád végtelenül finom érzékkel és konzekvensen végigvitt alakítása (Legjobb férfialakítás díja) -, és az ajtóról leemeli a „Ma nem rendelek” táblát, amivel megkezdődik az orvosra várakozók időben bármeddig nyújtható trécselésének helyszíne. A színpad jobb felén kinyíló függöny mögötti tér lesz az egyes jelenetek helyszíne. Ettől az egész előadás keretet kap, a váltások pedig zökkenőmentesen zajlanak. De nem is ez az igazán lényeges a sikerben, hanem a színjátszók hihetetlen komédiázó kedve, az, ahogy a paródiaszerű alapokra felrajzolják saját egyéniségük igaz torzképét.
Két jelenetük pedig a humor ritkán megmászott magaslataiba viszi az előadást: az egyik a japán szamuráj harcosok által fél-japán halandzsanyelvre fordított és előadott Petőfi vers, az Anyám tyúkja, aminek magyar változatát úgymond előszavalták volna nekik. Hogy mennyire „profik”, azt jól mutatta az, ahogyan lereagálták a vers szövegét elfelejtő játszótársuk zavaradottságát. Hogy lehet pont ezt a Petőfi-verset nem tudni kívülről?! Mondom én! Pedig – ahogy ez a szakmai értékelés során kiderült - tényleg a „se kép se hang” állapotába került akkor az a színjátszó.
A másik jelenetet a sírásók produkálták. Ez jelenet csak a Hamlet sírásó-jelenetének általam sokféle változatban látott legjobbjaihoz fogható. Az együttes a Zsűri nívódíját nyerte el a vérbő komédiázásáért.
Számomra a fesztivál csúcspontja volt megint a Nánai Színjátszó Csoport Theater Mucsa című előadása (Darvas Szilárd és Olivér szövege alapján rendezte: Lengyelfalusiné Juhász Mária), melyet díjesővel ismert el a fesztivál zsűrije (a Fesztivál fődíja, két színészi díj Góra Róbertnek és Matus Orsolyának, Különdíj magyar szerző művének leleményes színpadra állításáért).
Egy kétségbeejtően komikus színház-a-színházban helyzet adja a darab keretét és konfliktushálójának szövetét: a társulat szétszéledt, pénz nincs, csak adósság, itt a bemutató ideje, az igazgató pánikban, már csak a színház omnipotens ügyvivője áll a vártán (Matus Orsolya játssza blazírt képpel, zseniálisan), amikor betoppan a két, szökésben lévő, piti tyúktolvaj, Kökényszem (Pesti László) és Galagonya (Góra Róbert).
És kezdetét veszi egy olyan bohóctréfa, melyhez foghatót ritkán lát az ember. Nána színjátszói számomra már-már olyanok, mint a commedia dell’arte típusai lehettek egykor: a komédiázás akrobatái ők, akik az elmúlt évek alatt, egyéniségük fizikai és lelki adottságaik előnyös és hátrányos jellemzőit bátran és szabadon kihasználva alakítottak ki egy csak rájuk jellemző típust és a típusok összjátékából rendezőjük Lengyelfalusiné Juhász Mária gondos odafigyelésével egy csak rájuk jellemző játékstílust.
És ebbe a játék-közösségbe egyre jobban belenövi magát a kis Jantosik Napsugár (a zsűri Különdíja a legjobb gyerekszereplőnek), a rendezőnő kislánya, aki most már nem csak egy mondatra, poénra lép be az előadásba, hanem Pintyőkeként, a társulatnak hitelező boltos adósság behajtójaként, majd elegendőjeként játszik fontos szerepet ebben a komédiában. Kiváló és jól működnek az előadás díszleteként használt szalmabála kockák, és elsőrangúak a groteszk módon római kort megidéző, „szegényszínházi” kosztümök is.
Vendégként, versenyen kívül fogadott még a fesztivál egy helyi magyar gyermekszínjátszó csoportot Tornáról a Magyar Tannyelvű Alapiskolából, akik egy osztálykirándulás apropóján beszélték el sok diákhumorral a krasznahorkai várban tett látogatásukat, mely éppen arra a napra esett, amikor az a bizonyos katasztrofális tűz lángba borította a várhegy oldalát és tetőszerkezetét. Előadásuk szépen montírozta össze a könnyednek induló helyzet katasztrófába fordulását. Két szlovák gyermekszínjátszó csapat is vendége volt a szombat délelőttnek, ami mindenképpen szép gesztus a szervezők részéről.
Egy magyarországi társulat is bemutatkozott, a Körömi Gábor vezette Watadori Színkör a budapesti Balassi Intézetből. Ők egy Örkény novellákból és egypercesekből összeállított színpadi montázst adtak elő élő zenével, kicsit talán megilletődötten, de annál nagyobb koncentráltsággal és átéltséggel. Előadásukra nem a minden áron való dramatizálás volt jellemző, inkább egy elvontabb, filozofikusabb síkját elevenítették meg ezeknek a szövegnek.
Bár megnyitójában Csoltkó Jenő, a Csemadok Országos Tanács tagja bizonyos támogatások elmaradásáról, illetve késlekedő átutalásáról panaszkodott, a jövő évi fesztivált meghirdető zárszava alapján, biztosak lehetünk abban, hogy lesz Szepsiben és Buzitán színjátszó fesztivál 2015-ben is.
Regős János
Budapest, 2014. november 24.
http://www.szin-jatekos.hu/jatekos-a-magyar-szin-jatekos-szovetseg-folyoiratanak-online-valtozata/fesztivalok/xvi.-egressy-beni-orszagos-szinjatszo-fesztival.html
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
