Emlékszem az első útra, amikor keresgéltem, merre kell mennem Szepsibe. Havazott, nem is volt egyszerű. Mikor végre odaértem, a szepsi Csemadok irodában olyan meleg fogadott, amilyet csak cserép- vagy vaskályha, esetleg kemence képes gerjeszteni. S mintha csupa régi barát ült volna az asztal körül – legalábbis úgy fogadtak, Feri, Juhász Dósa, s a többiek. Ez a meleg valahogy körülölelt a koszorúzáson is… Aztán a tökkiállítás, a finom házi sütemények – az emlékeim gasztronómiai része, legalábbis a kezdő epizódokat illetően, meglehetősen hangsúlyos. Azóta újabb és újabb nevekkel bővül ottani barátaim listája, noha megmaradnak a régiek is – szerencsére. Felsorolni nevüket, s a fesztiválért dolgozókat hosszú volna. Az idei meghívást Zborai Imrének, a Csemadok Kassa Környéki Választmánya titkárának köszönöm, aki népes és kedves csapatával afféle vezénylő tábornokként dolgozott.

A színjátszókat anno, az első találkozás idején, eleinte némi berzenkedéssel néztem. Magyarországon szokatlan műfajokban jeleskedtek, s nem csupán az esztrádra gondolok, de a hagyományőrző színjátékok ilyes tömege sem fordult elő idehaza nagy számban. Színházi szemmel nézve az előadásokat – ma is úgy látom –, bizony volt okom az elégedetlenségre. S hogy mekkorát változott a véleményem, illetve a színjátszás nívója, legyen hivatott közvetíteni ez az írás. Sokat gondolkodtam azon, hogy általánosságban érzékeltessem-e a változást, vagy haladjak a jól bevált, minden csoportról írok technikával. Előbbi könnyebb, nem kell személyre szabottan megfogalmazni a jót, s a rosszat sem. Kissé unalmasabb a sorban haladunk, mindenre van hat mondat, mégis, talán így lesz teljesebb a benyomás, s érzékelhetőbb a színvonal.

A XV. Egressy Béni Színjátszó Találkozó – amelynek népes szervezői és támogatói listáját sem tudom közzétenni – kiemelkedő élményekkel ajándékozott meg, nyugodtan állíthatom, igazi színházi élményekkel. Tagadhatatlan, hogy ebben a vendégelőadások is szerepet játszottak, de a versenyprogram kínálta bemutatók között is nagyszerűek voltak. A látottak alapján leírhatom, hogy a felvidéki magyar nyelvű színjátszás erős fejlődést mutat.

(A fesztiválról az //egressyfeszt.gportal.hu/ honlapon olvasgathatnak még, a résztvevők az idei fesztiválon is megjelent, Kozsár Zsuzsanna által szerkesztett Lakoma c. fesztiválújságból is tájékozódhattak.)

A látottakról néhány összegző mondat.

A december 5-én kezdődő bemutatósort a protokolláris koszorúzás után ünnepélyes megnyitó követte, amelyen a Mics Károly Életmű-díjat is átadták, ezúttal Szvorák Zsuzsa, a fülei Apropó Színpad vezetője kapta; majd a Péderi Vegyeskar elkötelezett, üdvözlő fellépése következett. Kis csúszással indult az első vendégelőadás – a KGSzT, vagyis a Kassai Gimnazisták Színjátszó Társulata Morris Panych Történet a hetediken című drámáját mutatta be, Bodon Andrea rendezésében. A kortárs kanadai drámaíró munkája Magyarországon is felbukkant már (érdekes, vajh mi okozza ezeket az egybeeséseket), s ezúttal is érvényes, izgalmas feldolgozást kaptunk. Jó színpadkép, megfelelő ritmus – és kiváló színészvezetés, színes alakítások jellemezték.

Nem kevésbé volt izgalmas az első versenyelőadás, a galántai Tsízió Diákszínpad Kamaftu címet viselő, a játszók által abszurd helyzetképnek nevezett produkciója, amelyet egy diák, Hrisztov Tamás írt, s egy másik, Bergendi Barnabás rendezett. Utóbbi szép sikerrel játszott is a darabban. Nem véletlen a „Szeretlek” fordítású cím, örök témát, afféle mai Rómeó és Júlia problémát látunk, legalábbis cigánylány - magyar fiú szerelmet, kissé elnagyoltan, ám szép zárással. A társadalmilag is kiemelt jelentőségű kérdést a szemlátomást gondolkodó fiatalok a maguk nyelvén fogalmazzák élővé – még ha ügyetlenségek kerülnek is a megvalósításba. Helyeslendő, hogy foglalkoznak ezzel a kérdéssel, hogy keresik saját válaszaikat, mint ahogy hozzáállásuk és kreativitásuk is dicsérendő.

A Tizenhárom Komédiás Színjátszó Kör Magyarországról, Hidasnémetiből érkezett Szepsibe. Vendégelőadásuk az oly kedvelt Dinnyék, Móricz Zsigmond örökbecsű kis darabja, amelyet sokszor látunk A zördög címmel is játszani. Técsyné Almási Edit rendezésében most a férfi szereplők voltak ügyesebbek, bár már nem először tapasztaljuk ezt. Miközben a női karakterek is izgalmas lehetőségeket kínálnak, ezek kibontása általában, sajnos most is, elmarad. Annak, hogy kapcsolatok épülnek a felvidéki és a magyarországi (elsősorban a határközeli) települések színjátszói között, csak örülhetünk.

A második versenyelőadást a dunaszerdahelyi Fókusz Diákszínpadtól láttuk. Jarábik Gabriella rendezése ezúttal túlmutatott a diákszínjátszás alapsémáin. Kitűnő érzékkel tovább sűrítve Arany János Ágnes asszony című balladáját, elsősorban képzőművészeti eszközökkel, színpadi látomássá varázsolta azt. A fekete-fehér vízióban Kovács Margit figurákként rajzolódnak ki a játszók, a falu népe, a bíróság; s a végeláthatatlan lepedő olykor vitorlaszerű csattogással bomlasztja a fölötte görnyedő, rongyait is mosó Ágnes elméjét. Az előadás dramaturgiája erősen támaszkodik a néző ismereteire, hiszen nem a balladát magát halljuk, a szöveget mintegy ki kell egészítenünk magunkban. Erőssége még a sok apró jelzés, a finoman megrajzolt őrülési folyamat – amelyben nagy része van a fizikai cselekvésnek, amelytől Ágnes kipirul, s haja szigorú rendje is megbomlik – és az élő zene, amely az együttérzés hullámait erősíti. Az előadást kétszer is végignéztük, s ha lehet, a pénteken játszott második, amely technikailag is pontosabb kivitelezésű volt, még nagyobb hatást gyakorolt a nézőre. Jarábik Gabriella a fesztivál rendezői díját kapta munkájáért.

Kezdő csoport a Tornaljai VMK Színtársulata, amely ehhez képest nagy fába, s valljuk be, nem is a legjobba vágta fejszéjét. Marth P. Ildikó darabja, a Kukás guru, eddigi tapasztalataim alapján, sajnálatos módon csak az eredeti közegben működött. Abban a csoportban, amelynek tagjaira írta a rendező-szerző, s akiknek figurái, alkata ihlette az egészet. Velük fergeteges vígjátékká lett. A tornaljaiaknak, Béri László jószándékú rendezésében, eleve számos nehézséggel kellett bírkózniuk; sem alkatilag, sem korosztályban nincsenek meg a figurák, majd minden játszó plusz évtizedeket kell, hogy megjelenítsen saját életkorához képest. Ráadásul a térhasználat, a díszlet elemei sem segítenek, inkább okoznak gondot a cselekvések végrehajtása során, s így az előadás ritmustalan lesz, üresjáratokkal teli. Minden komédiázó kedv ellenére a csoportnak még sokat kell tanulnia, hogy sok jó, alkotó energiájuk ne vesszen kárba. Mindazonáltal bízunk benne, hogy együtt maradnak, és megmutatják a világnak, mire képesek.

Pénteken délelőtt, miközben Szabó Csilla, Várady Kornélia (Őrsújfalu) és Sadílek Vladimír (Pozsony) képzést tartottak a színjátszók részére (utóbbitól ezúton is tisztelettel kérek elnézést, amiért záróbeszédemből kihagytam említését), a zsűri és a nézők az újabb fesztiválnapi programot kezdte.

Elsőként a rozsnyói Gikszer Színjátszó csoport, s immár negyedik versenyelőadásként mutatta be Dr. Karolina show című, Hans Sachs vásári komédiáit újraértelmező darabját, Kristóf Roland rendezésében. Azaz, helyesbítek, inkább aktualizálták, semmint újraértelmezték. Az eredeti amúgy győzött, mert folyton jobbnak bizonyult, mint amivé tenni vágyták. De ne ugorjunk ennyire előre.
A remekül kitalált keret, a tévé kibeszélő show-k egyszerre ismerős és szánalmas világa nagyon is működött volna, ám nem lett eldöntve, pontosan hogyan zajlanak a valódi (eredeti) kis tréfák. Merthogy a kikapós menyecske, az ura eszén túljáró szolga és a többi, a csapat szándéka szerint a hét főbűnt megmutató jelenetek figurái valóban közöttünk élnek ma is. Ám az ismétlődésen alapuló, nagyon hamar kiismerhető szerkezetű játékban a valódi helyzetek és karakterek kidolgozására jutott tán a legkevesebb idő. Pedig a játszók képességesek, és valószínűleg arra is hajlandóak, hogy megfontolják majd tanácsainkat.

A Gikszert követően a Szepsi Művészeti Alapiskola Zuąka színjátszó csoportja lépett fel vendégként, rövid, szlovák nyelvű, kétszemélyes játékkal, amely A kishercegre épült. Ügyesen játszottak a személycseréket jelentő kendőkkel, de a történet epikusságát nehéz oldani, Mgr. Frantiąka Fehérovának sem sikerült.

Társadalmilag igen aktuális kérdést boncolgatott a dunaszerdahelyi Novus Ortus csoport, Takács Tímea vezetésével. Biljana Srbljanović Családtörténetek című drámája a szerbiai háború közelmúltját idézi, de a benne felbukkanó gyerekek mégis az őket ma, majd mindenütt körülvevő rideg és erőszakos világról beszélnek, arról az agresszióról, ami ellen lázadni is csak agresszióval tudnak. A megvalósítás problémái ellenére fontosnak tartom, hogy a játék érzékenyít a téma iránt, még ha számos ponton didaktikusan és illúziókkal telin közelít is, s a játszók számára a megjelenítés miatt legfontosabb kérdést, hogy hány évesek a szereplők, nem tisztázza pontosan. A természetes életkorúak illetően tinédzser színjátszók okosan, ám még kevés eszközt felmutatva, odaadással, fegyelmezetten dolgoznak a színpadon.

Talán az egész fesztivál legvitatottabb előadásának az Alistáli Színjátszó Csoport Lélek dala című produkciója bizonyult. A közönség egyértelműen szeretettel fogadta, noha a hosszúságát, a dalok ellenére, többen nehezen viselték, szakmai kritériumok alapján megítélve azonban több sebből vérzett. Először is, a dalok és versek láncolatának ilyen hosszúságú, két felvonásnyi mennyiségét akkor is nehéz elviselni, ha a szerkesztés feszes, ha a gondolatritmus izgalmakat rejt. Ez esetben nem így történt. Képességes énekesek általuk kedvelt dalokat énekeltek, amelyek nem álltak egységgé össze – különböző minőségük folytán ezt majdnem lehetetlen volna elérni, a hozzájuk, közéjük applikált versek pedig ellene dolgoztak az eredeti műegésznek. Mivel a csoport tiszta szándékait és őszinte odaadását nem vitathatjuk – szimpatikus, jó érzésű fiatalokról van szó – szakmai fejlődésükben bízunk. Hogy ráébrednek, a világ szépsége nem ilyen szirupos, a fájdalmak nem rekednek meg az önsajnálat szintjén, s a kifejezés és átélés maximuma nem a pátosz. Keménynek tűnnek szavaim, de József Attila szellemében szólva, értük haragszom, nem ellenük.

A füleki Zsákszínház Az ibolya című előadása igazi felüdülés volt. Molnár darabjában csak úgy lubickoltak a rutinos játszók, maga a rendező, Mázik István vállalta az Igazgató szerepét. (Ezúton is kívánok neki jó egészséget, ne ijesztgessen minket holmi rosszullétekkel!) Átgondolt, jó ritmusú előadást kaptunk, kidolgozott poénokkal, újszerű ötletként egy castingba ágyazva a színésznőcskék rohamát. Leszámítva, hogy a zeneszerzőt játszó fiatalember parókája hihetetlenül modorosnak tűnt, s alakítása, talán éppen ettől, kevésbé kidolgozottnak, s hogy a János szerepét játszó színész gesztusai, kis betétei olykor öncélúk voltak, a társulat remekül teljesített. Az igazgató, a jelentkező hölgyek egységes világot idézve, feszes tempóban tették dolgukat, Ilonkát, az „ibolyát” játszó Tóth Mónika egyenesen kiragyogott a karból, a legjobb női alakítás lett. S az sem véletlen, hogy övék lett a fesztivál egyik nívódíja.

Egész estés, ízig-vérig jófajta műkedvelő előadással lépett színre a Jókai Színjátszó Társulat. Nem is tudom, honnan szereztek ennyi tehetséges embert! Szigligeti Ede filmen nagy sikert aratott játékát, a Liliomfit, magától értetődő természetességgel, remek karakterekkel állították színpadra. Kifejezetten gondos dramaturgiai munka, remek díszletek, jelmezek, és főként a szituációkból építkező, jó ritmus jellemezte előadásukat. Az első képek elfogódottsága után érezhető volt, hogy a színészek saját magukból, olykor virtuózan építik fel karakterüket – a Liliomfit játszó Farkas Zoltán el is nyerte a legjobb férfi alakítás díját, de édesapja, a kocsmárost játszó Farkas Imre is díjat kapott szerepformálásáért. A játék során egyre tisztábban kirajzolódtak az érzelmi viszonyok, s ha lehetne is finomítani itt-ott, apróságokon, hitelesek a megszólalások, s többnyire valóságos emberi helyzetekre ismerhettünk. Zenehasználatukat is csak dicsérni lehet. Mészáros Beáta és Farkas Anna közös rendezésében az idei fesztiválon megérdemelten lett ez a fődíjas előadás.

S jóra jó következett. A Nánai Színjátszó Csoport újabb bemutatója (szinte szokás, hogy premierekkel jönnek Szepsibe) ezúttal Zdeněk Svěrák-Ladislav Smoljak (ha jól tudom, cseh kortárs szerzők, Smoljak a közelmúltban hunyt el) darabja, Az északi sark meghódítása címen. Lengyelfalusy Juhász Mária rendezése, mint oly sokszor már, egyéni ízeket hordoz, s remekül kibontja a játszókban rejlő képességeket. Az abszurdra, talán nem véletlenül kissé Mrożekre hajazó színdarab jó lehetőséget nyújt a különböző, izgalmas karakterű figura játékára. Remek a díszlet, kiválóak a jelmezek. Még egy kislányszerepet is sikerül becsempészni (nem tudom, az eredeti darab tartalmazta-e), amelynek megformálása külön ízt ad a kalandos utazásnak. Elgondolkodtató, hogy miközben könnyed bohózatot látunk, milyen emberi mélységek megvillantására is képes a maroknyi csapat. Szép játékuk nívódíjban részesült.

A fesztivál harmadik napjának, mint már oly sokszor, Buzita adott otthont. Az itteni nap is képzéssel indult, bár őszintén meg kell vallani, igen kevés résztvevővel. (Kár ezért, jelen sorok írója például azóta is gyakorolja Vlado (Sadílek) egyik feladatát.)

Az első bemutató vendégelőadás. A nagyszínpadra épített kis térben néhány játszó ember mozog közvetlen közelünkben. A nyomorúság, amiben élnek, a kilátástalanság, és a vágyak testközelbe kerülnek. A fiatal erdélyi drámaíró, Székely Csaba Bányavirág című tragikomédiáját a lévai Bárka Színpad tolmácsolásában látjuk. Az idei évben Magyarországon több érvényes előadás született a darabból, kiváló társulatok próbálkoztak vele. Amit itt láttunk, egyike a legjobb megoldásoknak. A Csehov-parafrázisban lefokozott, reménytelen Ványa bácsikká öregedő férfiak görgetik elviselhetetlen sorsukat, tehetetlenül vergődve mindenféle csapdákban, az alkoholizmus igénytelenségében, mégis elvágyódásokkal a lélekben. A lévai színjátszók kiemelkedően magas színvonalú előadása az isten háta mögé kalauzol minket, a reménytelenség nagyon is létező vidékeire. Újváry László rendezése érzékeny és pontos, hálás vagyok, hogy láthattam az előadást.

Ugyanebben a leszűkített térben, kamara-előadásként kaptuk ajándékba a Wataridori Színkörtől (Budapest), Szabó Wictor, a Színkör tagja ígéretes írását-rendezését – vendégelőadásként –, Tánc az esőben címmel. A mai harmincasok világát, a párkapcsolatok bonyolultságát tükröző drámában ismerős konfliktushelyzeteket, zárvánnyá kövesült, fel nem dolgozott fájdalmakat, elvétett lehetőségeket ismerhettünk fel. A négy szereplő többségében belülről építkezve, ám olykor éppen ettől kissé befelé figyelve, érzékenyen játszott. Nem volt könnyű dolguk, a téma és a nézői közelség nagyfokú őszinteséget, ugyanakkor magas szintű technikai tudást kíván. Mindebből most kevesebbet érzékeltünk, s az előadás ritmusa is lehetett volna feszesebb. 

A Rózsa(Szín)Ház Társulat Egyházgelléről érkezett. Bencsik Imre Kölcsönlakás című komédiáját Farkas Péter rendezte. A játszók örömmel és általában magabiztosan, rutinnal léteznek a színpadon, amely a francia vígjátékok pergő ritmusát kívánná meg. Ezzel ugyan némileg adósak maradnak, de a remek karakterek, az időnként megmutatkozó lendület sok mindenért kárpótol minket. A csoport tagjait tekintve majdnem tökéletes a szereposztás, több emlékezetes figura lép elénk, nagy komédiázó kedvvel. Az előadás poénjai jobbára működnek, bár a helyzeteket még tovább lehet elemezni, finomítani. Jó összmunkát dicsérhetünk, különösen annak fényében, hogy vannak egészen friss játékosok is a csapatban.

Az utolsó, 11. versenyelőadást az ipolynyéki Mics Károly Színjátszó Csoport hozta elénk. Tóth Miklós Jegygyűrű a mellényzsebben című vígjátéka – valahai sikerdarabja a színjátszóknak – a hetvenes évek lakáshiányos mizériájában adódó galibákat, talán máig élő önös érdekeket, kiskapukat mutatott fel. Balik Judit rendezése figyelemreméltó, bár néhol apróbb korrekciókra szorul, elsősorban a térhasználatot és a színészvezetést illetően. A darabból adódóan sok olyan helyzetet látunk, ahol kevés a cselekvés, inkább csak szavakból épül a történet. Ahol felpörög, ott mindig izgalmas ütközések történnek; a szavak mögöttese jelenik meg és ad feszültséget, izzást a sok szövegnek. A játszók tiszteletre méltó odaadással teszik a dolgukat, majd mindenkinek vannak kiemelkedő pillanatai, közülük is kitűnik Cseri Ilona játéka.

A versenyelőadásokkal azonban még nem ért véget a program. Zárásként az idei Mics Károly díjas Szvorák Zsuzsa rendezésében láttuk a füleki Apropó Kisszínpad újszerű Rómeó és Júliáját, R:J, avagy színház az egész világ címmel. A színlap szerint Shakespeare-Varró-Mizser-Szvorák a szerzői négyes, s noha nem tudtam utánakérdezni, vélhetően a Vígszínházban játszott Varró-féle fordítás adta a darab alapját. Az én lelkemben beégve már Mészöly Dezső fordítása, bár szeretem Kosztolányi szövegét is. Ez a mostani köszönőviszonyban sincs a gyönyörűségekkel. Ám a füleki fiatalok szájából magától értetődően hangzott a rontott Shakespeare-szöveg, s a megidézett világ agresszivitása sem tűnt idegennek. Nagyszerű ötlet, hogy a népes társaságban hármas osztatú szerepmegjelenítésben jön elő Rómeó, Júlia, a Dajka és Capuletné, különösen a szerelmespár válláról levéve így a terhet. Izgalmas kellékhasználatuk, mutatós volt például az álarcként használt tollas-ütő, amiből kettőt összefogva fejfák is lettek a temetőben, jók a ruhák, a zenehasználat. S ha hiszik, ha nem, a végén a katarzis érzés is bejön.

A rengeteg díjat, amit kiosztottunk, fel sem tudom sorolni. A fődíjon, két nívódíjon, a legjobb rendezés díján kívül egyének és csoportok is kaptak díjakat. Megérdemelten.

Szép fesztivál volt, ragyogó mustra. Szívet melengető. Köszönet érte mindazoknak, akiket illet!

Tóth Zsuzsanna 

Játékos 2013/12 - a Magyar Szín-Játékos Szövetség folyóirata

www.szin-jatekos.hu