Ami újdonság volt az elõzõ évhez képest, s fontos mérföldkõ a város életében, hogy felavatták a megújult-megszépült város fõterén a fesztivál névadójának, Egressy Béninek a szobrát. Az ünnepség a két egyház rivalizálása miatt kissé hosszabbra nyúlt a kelleténél, egy idõ után a szobor (Ferenc György remekbe sikerült munkája) feletti fán hangosan csivitelõ fekete rigó is megunta az egészet, elvégezte a dolgát, és odébbállt. De ahogy nagyra becsült kollégám már megírta, lesz hová menni ezután koszorúzni. A szoboravatásnál is nagyobb sikert aratott a fiatalok által három napon át szerkesztett Lakoma és a dísztökkiállítás, amely Nem a méret a lényeg címmel több száz dísztököt vonultatott fel, a legméretesebb sütõtököt Szabó Csilla vihette haza a legtökösebbnek járó elõadásért. A fesztiválra, ha nehezen, de felújult a Hilton szálló is, bár a szõnyeget még nem rakták le, mert így nem kellett a rendezvény végeztével ismét felszedni. A munkások, ünnep ide vagy oda, még a bársonyos forradalom emléknapján is dolgoztak, s az ügyesebbek egy-két hálószobatitkot is megles(het)tek. Tizenhat társulat húsz elõadást mutatott be a három nap alatt, az Apropó háromszor is learathatta a gyõzelmi babért, de a selmecbányai Stromáčik, a budapesti Wataridori és a Pulawyból érkezett lengyel társaság sem panaszkodhatott. A közönség pedig vette a lapot. A három nap alatt többnyire zsúfolt ház elõtt játszhattak a

csoportok, sõt még az éjszakába nyúló kiértékeléskor is telt ház hallgatta a zsûri tanácsait.
„Dagad a hold“ - mondják a majmok a nánaiak elõadásában, s egy pillanatra mindenki arra a pontra veti a tekintetét. Nagyon szép színházi pillanat. Ahogy fájdalmasan szép a királyhelmeciek Csodájában Vencel és a nej .ágyjelenete. Két csoport ma már archaikusnak tûnõ hagyományt mutatott be (kukoricafosztás, szüreti mulatság), istenem, még most is érzem a csécsiek süteményének illatát, a vágkirályfaiak az esztrád mûfajában mutatnak újat és többet a megszokottnál, a nemesócsaiak kegyetlenül meglepnek, hisz nem ismerek rá az egy hónappal ezelõtti kanavászukra, a nánaiak látványvilágán pedig egyenesen elájulok. Annyit beszélünk profi és amatõr színjátszásról, hogy magam is zavarban vagyok, melyiket hol is kell keresnem majd a továbbiakban. S még nem említettem az õrsújfalusi ÉS? Színház pajzán ujjgyakorlatait, akikmár Tanyaszínházként is viszik a kultúrát a legeldugottabb helyekre, a galántai gimisek önálló Csokonai-értelmezését vagy az öt vendégcsoport szívet-lelket melengetõ pillanatait. Az Apropó az eszköztárával s a kellékek pazar-bizarr használatával, a selmecbányaiak az utcaszínház varázsával, a lengyelek a költészet egyedi képi-zenei megfogalmazásával tettek hozzá a fesztivál sikeréhez, a budapesti Wataridori pedig elhozta Buzitára a stúdiószínház báját. „Ez meg mi a fene?“ - kérdezte az egyik ipolynyéki színész, amikor felfedezte, hogy bizony nemcsak a játszók, hanem a nézõk is a színpadon ülnek. De volt, aki a szerencsétlen anya sorsában, akinek a férje elszerette a fia barátnõjét, saját magára ismert. Kell ennél több a katarzishoz? Még a gyengébb elõadások szereplõi is sértõdés nélkül ülték végig az elõadásokat, a sókszelõceiek vezetõje arról beszélt a kiértékelésen, hogy nagyon sokat tanultak a látottakból, s ahogy ez már hagyomány ezen a találkozón, mindenki díjakkal, szép szóval és kellemes élményekkel térhet haza, hogy várja és készüljön a következõ felvofelvonásra. De még mindig Nána és Herczeg Ferenc: „Csak újságírót ne teremtett volna az Isten“ - mondja az egyik szereplõ, aki a végén majd el is vágódik a saját banánhéján, de ahogy a szepsi DS 23 elõadása hirdeti: „Publicitás nélkül nincs prosperitás.“ Ezért íródott hát ez az írás is.

Juhász Dósa János

Gömöri Hírlap, XXXIX. évf. 48. sz.  2006. december 4.