E rovatban legtöbbször a színházról beszélünk, ezért vissza kellene tekintenem a legjobb és legpozitívabb élményre, ami a színházzal kapcsolatban ért 2009-ben. A bökkenő csupán az, hogy a legkedvesebb élményem nem hivatásos társulathoz, igazi színházhoz kapcsolódik. Hanem az Egressy Béni Színjátszó Fesztiválhoz.
A novemberi élmények nem fakultak azóta semmit sem. 2005 óta veszek részt a fesztiválon – elsősorban újságíróként, de voltam már a társadalmi zsűri tagja is, utoljára pedig fesztiválújság-szerkesztő – és minden éven elbűvöl a hangulata.
Az otthonosság érzése, az ismerősökkel való találkozás öröme, a műfaji kavalkád, mely nagy adag toleranciával mindent elvisel a vígjátéktól az esztrádon át a népszínműig, a szerkesztett népi játéktól a kőkemény abszurdig. A befogadás öröme ez. Az együvé tartozás öröme. Jó látni az évről évre hűségesen eljövő csoportokat, jó látni a lelkesedést, ahogy színpadra állítanak egy-egy művet. Sok esetben meghaladja erejüket a feladat, nem tudják kijátszani a teret vagy nem merik meghúzni a szöveget. De mindig van telitalálat is, egy-egy érdekes karakternek remekül megfelelő szereplő, egy-egy nagyszerű rendezői húzás. Pedig a csoportokat általában nem támogatja senki, díszletet-jelmezt saját erőből állítanak elő, rendezőjük nem látogatta a színművészeti egyetemet, és a szereplők sem tanultak beszédtechnikát vagy színpadi táncot. És mégis nézhető, esetenként a hivatásos színházakat is felülmúló produkciók születnek. Miért? Mert ezek amatőrök. Nem untak bele a színházcsinálásba, élvezik, ha színpadon lehetnek, és mindent beleadnak, ami képességeik szerint telik tőlük. Örömmel csinálják. És ezt a lelkesedést, lendületet nem pótolhatja semmilyen szaktudás, színpadi rutin és örömtelen, estéről estére eljátszott-letudott szerep. Ők nem üresednek ki, hiszen nem ezzel foglalkoznak naponta, és nem ezért fizetik őket. Szabad idejükben végzik, és azért, mert szeretik csinálni.
A fesztivál visszajáró csoportjain látszik a fejlődés, a zsűri bíráló és segítő szavai általában jó talajra találnak. Az utolsó, sorrendben már 11.fesztiválon képzés is indult, mely különböző technikákkal segíti a csoportokat hibáik kiküszöbölésében. Igaz, az idősebb generáció néhány képviselője hitetlenkedve nézte a tapsoló, viháncoló fiatalokat, akik „csak játszottak” egy-egy szerepjátékos vagy mozgáskoordinációt fejlesztő feladatban, akár a napköziben a gyerekek. Csak játszottak? A látszat csalhat néha.
A szepsi fesztivál eredetileg azért indult útjára, hogy a „magasabb szintű” amatőr színjátszásból kirekesztett falusi csoportoknak is legyen egy megjelenési fóruma. Ám a hazai amatőr színjátszó közeg csak részben polarizálódott Komárom és Szepsi köré. Sokan mindkét fórumon jelen vannak, vagy arra a fesztiválra jelentkeznek, amelyre éppen elkészültek egy új darabbal. A két rendezvény inkább egymás kiegészítője, mint konkurense. És már korántsem szól a szepsi seregszemle csak a falusi csoportokról. Arról szól, hogy jó találkozni, együtt lenni, egymást megnézni, barátságokat kötni, és elfogadni a másik másságát.
A tizenegyedik feszten sok élményteli pillanat ért. Láttam egy Toldit, ahogy a mai fiatalok látják és láttatják. Láttam olyan abszurdot, aminek nívójához csak a kassai Állami Színház egyik Ionesco-előadását tudnám mérni. Láttam kamara-előadást, ahol a társulati tagok a saját gyerekeiket is bevonták a produkcióba, és az együttjátszás öröme sugárzott az arcukról. Láttam aratási ünnepséget népdalokkal, pergő olasz komédiát sok poénnal, népszínművet igazi cigánybandával, jótorkú énekeseket, vidám fiatalokat, lelkes idősebbeket, tízévestől kilencvenkilencig, és valamennyiüket összekötötte a színpad szeretete.
Az élményeket nehéz megosztani, a hangulatot szinte lehetetlen. Inkább azt mondanám azoknak, akik érdeklődve olvassák ezeket a sorokat: találkozzunk ott jövőre novemberben.
AJÁNLOM AZ OLDALT
